Nem igaz, hogy nem lehet szakítani. Másfél évtizedet töltöttem közel a borokhoz – eleinte csak a magyarokhoz, de később szélesedett a látószög –, a kilencvenes évek közepén kezdtem rácsodálkozással és fogyasztással, csakhamar írással folytattam, könyvemet is kiadták, jött az internet, borbloggerkedtem, eleinte másokkal közösen, aztán egyedül. Ez volt a legkeményebb és a legérdekesebb, hónapokig naponta raktam ki szövegeket, utána is többet hetente, és még beszélgettem is az olvasókkal folyton. Aztán egyik pillanatról a másikra abbahagytam. Nemcsak rajtam múlott, így alakították az életemet a lehetőségek és a körülmények.

Ez 2011 őszén történt, és azt hittem akkor magam is, hogy szünetet tartok csupán, hiszen a bor és a borról való beszéd nélkül unalmas lesz az élet. Nem lett az. Ahogy telt-múlt az idő, kiderült, hogy az élet soha nem unalmas. Hogy valami mindig van, ami szórakoztató, és pont ezért bármit el is lehet engedni. Így nemhogy nem írtam ezután a borról, még arról is leszoktam, hogy olvassak róla. Nem is tudom, mikor kattintottam legutóbb ilyen blogokra vagy internetes újságokra, ha egyik kedvenc kereskedőm hírlevelei nem lennének, ezer éve egyáltalán nem találkoztam volna boros betűvel.

Most mégis úgy néz ki, hogy újrakezdem. Azt mondják a Magazin szerkesztői, jó helye lenne egy effajta tartalomnak ezeken a hasábokon. A magyar bor jó dolog, fontos dolog, és nemcsak alkohol, hanem izgalmas kulturális jelenség is, ráadásul egyre több embert érdekel.

Biztos, hogy igazuk van. Amit fentebb fejtegettem, nem azt jelenti, hogy magában a borban csalódtam volna. Nem is mondtam le róla. Kevesebb fogy, ez nem kérdés, és még annál is kevesebbet kóstolok, merthogy lötyögtető-öblögető társaságokba és nagyszabású rendezvényekre sem járok. De azt hiszem, az a másfél-két évtizedes kiképzés ad valamelyes alapot, hogy meg tudjam ítélni, mi az érdekes és értékes. Talán még azt is: mi az, ami finom. Mert végső soron ez a lényeg, az ideológiai-szakmai viták a kemény magnak valók, a jó bor ellenben a közönségé. Azoké az embereké, akik pénzt adnak érte, és azt mondják szombat este a bárban-kocsmában vagy vasárnap az ebéd után, hogy igen, jól választottam – de szép napunk van ma!

Ami a legfontosabb: az okos választás egyáltalán nem feltétlenül kerül súlyos ezresekbe. Kétségtelen, évtizedek teltek el vele, hogy a magyar bor egyre sűrűbb és egyre drágább lett, mígnem a presztízscuccok árai a megfizethetetlenség szféráiba emelkedtek. Ki az, aki tízezreket adna bármiért rendszeresen, hacsak nem egy aszúért karácsonyra? Ám ennek az időszaknak szerencsére vége. Ma szinte egy forinttal sem kerül többe egy villányi portugieser, mint húsz évvel ezelőtt, és arra is megvan minden sanszunk, hogy ezer és kétezer között igazán klasszhoz jussunk. Fehérben pláne, de immár vörösben is. Szombat estére vagy a vasárnapi ebédhez. Óriáshoz nem, finomhoz igen. De ki akarna mindig óriásokkal viaskodni?

Itt van például Légli Géza birtokvöröse 2013-ból. Ráérzésre vettem, minden előzetes tájékozódás nélkül, olcsónak tűnt, leemeltem a polcról. Sok fajtából összerakott házasítás, birtokbor, mint elnevezése is mutatja. Színe rubinvörös, illata gyümölcsös, egyszerre élénk és érett, cserei nem szárítanak, savai nem savanyítanak, élénk, üde, tiszta ízű, zamatos, csúszik, mint a veszedelem, kell belőle még egy, majd még egy pohárral. Még szerencse, hogy az alkoholja sem magas. Több mint hibátlan.

forrásom a http://mno.hu/gkozep/a-konnyu-voros-1343342